Magyar
English
Deutsch
A közjegyzői pecsétek (1859-1991)
Ostya pecsétek, viasz pecsétek, pecsét nyomók
A közjegyzői pecsétek (1859-1991)
A Magyarországon és Erdélyben tevékenykedő középkori közjegyzők Európa többi részéhez hasonlóan a névaláírásuk mellett nem használtak pecsétnyomót, hanem közjegyzői kézjegyet (signumot) rajzoltak az általuk kiállított oklevélre. Az 1858-ban kinevezett császári és királyi közjegyzők pecsétnyomója az állami címert, valamint köriratában a közjegyző nevét tartalmazta a hivatali tisztsége megjelölésével német és magyar nyelven. A királyi közjegyzőkről szóló törvény szerint a közjegyző hivatalos pecsétnyomója közepén ábrázolta a Magyar Királyság címerét, köriratában pedig a közjegyző családi és keresztnevét, a közjegyzői minőségét és a székhelyét. A pecsétnyomó rajzát az illetékes törvényszék hagyta jóvá. Székhelyváltás esetén új pecsétnyomót kellett készíteni.
A rézből készült festékes pecsétnyomó mellett, száraz (viaszba pecsételt) pecsétnyomót és ostyapecsétet is alkalmaztak.
Az ostyapecsét az okiratot összefűző nemzeti színű zsinór lezárására szolgált. Ha a közjegyző elveszítette a pecsétnyomóját, akkor új rajzolatú pecsétnyomót kellett készítenie. Ha megszűnt a hivatali szolgálata, akkor a pecsétnyomóit be kellett szolgáltatni az illetékes törvényszéknek, ahol azt érvénytelenítették. A XX. század politikai változásaival összhangban a pecsétnyomókon többször változott a közjegyzői tisztség megnevezése, valamint az államcímer rajza.
